Szeretek álmodozni. Szívesen gondolkodom egy-egy különleges napon. Vajon milyen lesz a karácsony? Megyünk kirándulni Pünkösdkor?  Honnan nézzük az augusztus 20-i tűzijátékot?

Néhány hónappal ezelőtt is elmerengtem, - amikor a kisebbik unokahúgom születésnapját ünnepeltük – hogy vajon milyen lesz a lányom születésnapi bulija? Lesz sok lufi, és emeletes torta? Milyen gyertyát vegyek neki? Legyen rajta tűzijáték? Milyen ruhában legyen? Tüll szoknyát, vagy egy pörgős csupa csipke csodát adjak rá? Hogy fogunk elférni a házban, ha sokan leszünk? Márpedig ugye sokan leszünk, hiszen itt lesznek a családtagok, barátok, rokonok. Mert miért is lenne másképp?

Na, hát ilyenkor szoktam gyakran emlegetni: Ember tervez, Isten végez.

Rajongok az ünnepekért, szívügyemnek érzek minden szülinapot, névnapot, eseményt, hiszen készülök rá, gyakran egész évben írom, hogy ki-mit kottyant el, vajon milyen ajándéknak örülne szívesen. Így az ünnep előtt felkeresem a számára legjobb tárgyat, élményt, szolgáltatást, megvásárolom, majd gondosan becsomagolom.

Na és idén?

Idén közbe szólt valami. Egy rejtőzködő dög ellen küzdünk. Mindannyian. Félünk, bizonytalanok vagyunk, hiszen év elején futótűzként terjedt a hír: koronavírus járvány. Két szó. Két szó és teljesen megbénította a Földet. Megbénított országokat, közlekedést, egészségügyet, szolgáltatásokat. Megbénította az embereket. Maszkot hordunk, kesztyűt és ritkán hagyjuk el otthonunkat. Házhoz rendelésre álltunk be,  kenyérsütésre, kovász etetésre és nevelésre, online meetingekre, online ovira, iskolára, és online életre. Nem ülünk be a kocsiba, hogy elmenjünk a kedvenc éttermünkbe, ahol egy kellemes beszélgetést követően jóllakottan, vidáman megyünk sétálni. Nem megyünk fagyizni, és nem állunk le beszélgetni a szomszéd nénivel. Távolságot tartunk.

Ahogy a lányom születésnapja közeledett, úgy váltam egyre bizonytalanabbá. Nem kezdtünk el meghívni rokonokat, barátokat az eseményre. Nem voltam izgatott a menü miatt, hiszen nem volt kire nagyobb mennyiséget főzni. Csak az én picike kis családom volt.

Folyton egyfajta kettős érzés tombolt bennem. Hiszen mégiscsak ünnep, mégiscsak egy különleges esemény! De hogyan? A szeretteink nélkül? Mi lesz a dédikkel? Mi lesz az unokatesókkal? Nagyszülők? És hol van a keresztapa? Megmondom én. Messze. Mert így biztonságos. Nem volt könnyű ilyen döntést meghozni. De mérlegelni kell. Kit akarunk elveszíteni? Senkit! Mi kell hozzá? Később ünneplés.

Így hát volt helyette saját készítésű boldog születésnapot felirat a nappaliban, jó sok lufi a földön és videótelefonálás.

Boldog születésnapot, drága Nuskó!

Mi történt akkor, amikor kicsattogott a kislányom a nappaliba? Istenem! Megállt az idő számomra. Az a színtiszta mosoly, amit láttam az arcán! Tudta, annyira tudta, hogy az Ő tiszteletére lett feldíszítve a nappali! Esténként az íróasztal fölé görnyedve csak neki készítettem a feliratot, az apja pedig felfújta neki az összes lufit! Angyali tekintete volt. Önfeledt, boldog. Nagyon boldog! 

Mindent elfelejtettem! Később is lehet ünnepelni majd, mert most csak az a fontos, hogy biztonságban legyünk, figyeljünk egymásra, és hogy később találkozzunk! Hogy mindenki egészséges maradjon, hogy meg tudjuk ölelni később is egymást, hogy elmeséljük, hogyan vágtázik Nuskó a kertben, amikor locsolni hívjuk, vagy, hogy megmutassuk, milyen ügyesen teríti meg a saját kis asztalát, amikor teadélutánt tartunk. Persze, így is különleges volt számunkra, az én kis picike családommal Nuskó születésnapja! 

Na és mi lesz az első dolog, amit venni fogok, ha végre kiléphetünk ebből az elcseszett rémálomból? Egy héliumos lufit hepi börzdéj felirattal! Csakis a kislányomnak!

***

Tetszett a cikkem? Kérlek oszd meg! 
Kérdésed van, érdekel a világom? 
Facebookon megtalálsz: @kotyogok
Vagy instagramon: kotyog_ok