Beleharapok a palacsintámba, és a kicsöppenő baracklekvár kanyarogva végigfolyik a kisujjamon, majd lecsöppen a fehér porcelán tányérra. Emlékek tolulnak elém, egyik-másik jobban csörtet előre.

- Beleöntöd a palacsintatésztát, így ni, majd körbe-körbe forgatod, hogy mindenhova jusson, így szép egyenletes lesz a tésztád. Ráteszed a tűzhelyre, és figyeled, hogy mikor lesz a széle keményebb, hogy meg tudjuk fordítani. – anyámat figyelem, ahogy magyarázza a palacsinta készítésének lépéseit. Még csak nem is Tefal palacsintasütővel csinálta, de még palacsintasütő gép sem volt a közelben, mégis tökéletes palacsintákat csinált. – A tészta állaga a fontos: ne legyen se túl híg, se túl sűrű. Megjegyezted? – lelkesen bólogatok, szinte alig múltam tíz éves.

Megröpteti a palacsintát, visszateszi a tűzhelyre, miután pedig arany barnára sült, rárakja a már korábban megsült tésztákra. Egy csöpp olajat önt a serpenyőbe, kimer egy újabb kanállal a tésztából, és egy precíz mozdulattal beleönti a palacsintasütőbe. Újra és újra ugyanazokat a mozdulatokat teszi meg, az édesség pedig csak növekszik egymáson. A nyál összefut a számban. Imádtam a palacsintát, szinte minden formájában. Mindegy, hogy kakaós, túrós, lekváros volt, nagyanyám rakott palacsintája volt viszont az évszázad desszertje. Tökéletesen csinálja még most is, lekvár, pici darált dió, és csoki puding. Simán elcseréltem volna a szülinapi tortáimat rakott palacsintára.

Azt viszont már elég hamar megfigyeltem, hogy anyám és a nagyapám tudja csak feldobni a palacsintát, anélkül, hogy leesne.

Egy gyereket könnyen el lehet vele kápráztatni! Pici csuklómozdulat, és máris repül a tészta légies könnyedséggel. A papám is, és anyám is ugyanúgy mosolygott rám, mert mindig tátott szájjal bámultam őket. A nagyapám mindig csak megvonta a vállát, és cinkosan mosolygott, amikor kérdeztem, hogy csinálja.

- Mire gondolsz? – hoz vissza a valóságba anyám, én pedig körbe pislogok.

Ülünk az asztalnál, már az én kislányom is turkál a tányérjában, amiben aprókra cincált palacsinta van. Csak legyintek egyet. A mostani palacsintába lévő baracklekvárt én csináltam. Természetesen anyuval, de a saját kis kacsómmal szedtem szét a barackokat, majd kevergettem a lábosban őket a gáztűzhelyen egy forró nyári napon.

De tudod mi szépíti meg ezeket a különleges emlékeket? Nem az, hogy meg tanultam palacsintát készíteni, vagy baracklekvárt főzni. Hanem maga a személy. Bár gyorsan dolgozunk, a beszélgetéseink, mozdulataink, tetteink egy-egy alkalommal összekapcsolódnak. Emlékekké válnak, megőrizzük őket. Raktározzuk. Vajon én is így fogom tanítani a lányomat? Ő is ilyen áhítattal fogja bámulni a repkedő palacsintákat?

Érdekességek a nagyvilágból:

Fogadjunk, hogy nem tudtad, hogy a világ legnagyobb palacsintáját Rochdale-ben készítették el 1994-ben, ami három tonnát nyomott, és tizenöt méter széles volt?!

De hogy még messzebbre menjek, a palacsinta eredete a római korból származik, amikor egy kerek kövön sütötték a lepényszerű tésztát. Ekkor még csak vízből, lisztből és kevéske sóból tevődött össze, bár így hosszabb ideig is eltartható volt. Viszont ekkor még nem édes töltelékeket használtak, hanem húsfélékkel pakolták meg a tésztát.

Vajon innen ered a Hortobágyi húsos palacsinta is? J

És azt sejtetted, hogy Krisztus-kapcájának vagy kőrelepcsennek is hívják?

                                                                            ***

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésemet. Amennyiben tetszett, kérlek oszd meg a barátaiddal is, hogy ők is elolvashassák.

Ha még több érdekes, személyes cikkeket olvasnál Tőlem, lájkold facebook oldalamat: @kotyogok

Vagy keress instagramon: kotyog_ok