Hogy vagy, Magyarország?

2020. március 26. - most.kotyogok

Álmosan nyúlok a telefonért; miközben a reggeli rutinom elvégzem (értsd: lefőzöm a kávét), végigböngészem a maileket, híreket. A wifi csatlakozásával egyből csippan a telefon, mire ösztönösen fut végig a gerincem mentén a félelem. Elég csak rápillantanom a készülékre, már napok óta az első hírek között érkezik: újabb fertőzöttek, halottak a koronavírus miatt. Halkan sóhajtok, miközben a kedvenc kávés bögrémért nyúlok. A mozdulataim már ösztönösek. Kitöltöm a kávét, két cukrot teszek bele, nyitom a hűtőt, a tej mindig a jobb oldalon, az ajtó alsó sorában lapul. Kikapcsolom az agyam.

Messziről nagyon halk, lágy dallamot hallok.

Harcolunk. Mindannyian. Harcolunk a koronavírus ellen. Egy láthatatlan dög ellen. Vajon ki fog nyerni?

Lángol a szívem, miközben igyekszem a szelíd muzsikaszó felé. Hallom a hegedűt. Te hallod?

Félelem, magány, elszigeteltség, agresszió és legfőképpen bizonytalanság. Ez jellemzi Magyarországot, ez jellemzi Európát, ez jellemzi a föld összes lakosát. Csendben imádkozunk ki-ki a maga Istenéhez, de a kívánságunk ugyanaz: húzódjon vissza a járvány, a betegek gyógyuljanak meg, a halottak leljenek békére, a hozzátartozóknak sok erőt kívánunk, az egészségeseknek pedig kitartást.

Egyre erőteljesebben hallom a dudorászást, hallom a dobot, a zongorát.

Hogy fogunk talpra állni? A kérdés nem az, hogy ki veszíti el a munkáját, hanem az, hogy kinek lesz egyáltalán munkája? Itt volt az idő, hogy az emberiség kapjon egy hatalmas pofont és egyszerűen rájöjjünk, hogy mennyire elbasztuk? Mennyi dolgot rontottunk el? Hol rontottuk el? Teledobáljuk szeméttel a környezetünket, pazarolunk, veszekszünk, csatázunk, háborúzunk, állatokat kínzunk? Hol van a vége? Mikor kell azt mondani, hogy állj?!

Gondolj csak vissza a korona vírus előtti életedre! Mikor csókoltál bele a férjed/feleséged nyakába, hogy beleborzongjon? Mikor csikizted meg utoljára? Mikor néztél bele őszintén a gyermeked szemébe, vontad melledre, és súgtad a fülébe, hogy mennyire szereted? Mikor feküdtetek ki a kertbe, hogy bámuljátok a felhőket és a belőlük kirajzolódó alakzatokat? Mikor gyűjtöttetek a gyerekekkel tobozokat, makkokat, mogyorókat egy kreatív délutánhoz? Mikor diafilmeztetek utoljára? Mikor báboztatok utoljára? Mikor mutattad meg a kedvenc süteményed fortélyait a gyerekeidnek?

Van egy orszááág…. Hallod a furulyát?

Most, amikor egy vírus miatt vagyunk kénytelenek a családunkkal együtt tölteni az időnket, használd ki az időt! Tudom, tudom, mellette dolgozni kell, a gyereknek feltölteni a leckéket, segíteni a házi feladatban, főzni, mosni, szellőztetni, fertőtleníteni. De állj meg egy pillanatra! Észhez kell térnünk!

Hétköznap mindig rohantunk óvodába, iskolába leadni a gyerekeket, onnan munkába. Lavíroztunk az ordító főnök és a hisztis munkatárs között, miközben csak egy bögre kávét akartunk. Onnan egy gepárdot is meghazudtoló sebességgel robogtunk a gyerekeinkért, míg végül egy bevásárlóközpontban találtuk magunkat egy bevásárló listával a kezünkben. A fele tétel így is lemaradt, ráadásul fáradtan estünk haza, és itt még nincs is vége, hiszen a gyerekek még elvonultak tanulni, mi pedig a konyhában kezdtünk sürögni-forogni. Jobb esetben nem égett oda a vacsora, de közben a kisebbik gyereknek próbáltál előtúrni a mindenes fiókból hurkapálcát és ragasztót, ami a következő technika órára kell, közben kevergetted a főzeléket, a nagyobbtól pedig kikérdezted a másnapi töri leckét. Férj később esett be, kapkodva elfogyasztottátok a vacsorát, hiszen még a fürdés hátra van. És különben is, mesét kell olvasni, vasalni, elmosogatni, a nap pedig rohamos ütemben hajtotta álomra a fejét.

Ahol álmomban jártam:
Magyarország,
Ahol az arcodban láttam
A magam arcát.

Nem, most sem azt mondom, hogy háromfogásos ebédet készíts egy unalmas csütörtöki napon, miközben a terasz ablakait már megpucoltad, a főnöködnek elküldted a havi beszámolót, a kollégádnak a statisztikát, a gyereknek a víz világnapja alkalmából egy zenélő, világító akváriumot rittyentettél, a nagyobbnak a szobája pedig csak úgy csillog-villog a gyors, praktikus szoba átrendezésedtől. Elég kislépésben haladni, vagy csak nem egy mindennapi dolgot megcsinálni. Vedd elő, porold le a diavetítőd, húzd be a diafilmet, kapcsold le az összes villanyt, sötétítsd be a szobát, és kezd el hangosan olvasni a mesét. Biztos, hogy mindenki felfigyel rá! Készítsetek együtt egy aranyos rókás könyvjelzőt papírból! Akadálypálya párnákból? Hajtogassatok papírcsónakot, amit aztán a fürdőkádban versenyeztethettek, vagy épp megtámadhatjátok egy-egy kisebb vizes vattapamaccsal, és nyilván az nyer, akinek a hajója tovább fennmarad!

Az ölelésben bőség,
Az igaz ügyben hűség
Voltál.
Én ezt az arcot már őrzöm,
Magyarország!
Hiszek az álmomban egy életen át...

Nem kell mindennap mindenfélét kitalálni! Elég egy jó beszélgetés is egy lustább napra! Elég egy bögre forrócsokoládé, vagy egy banános-kivis smoothie az estékhez! Nem kell mindennap leves, főétel és desszert! Hamis carbonara spagetti, vagy egy tejfölös gombapörkölt? Teljesen hibátlan, laktató, gyors recept! Nem kell szuperanyunak és szuperapunak lenni.

Nem akarok világmegváltásról írni és nem is fogok. Mindenkinek meg van a maga keresztje. Azt viszont tudom, hogy eljött egy olyan idő, amikor össze kell kapaszkodni, össze kell fogni! Nem kell a másikat becsmérelni, ócsárolni, generációk között vitákat szülni! Telefonon fel kell hívni a szerettünket, hogy hogy vannak, videó telefonálni, online játszani egymással, és túlélni! Még csak a járvány közepén sem tartunk. Nem tudjuk hány fertőzött van, legközelebb kiért fog kopogtatni a halál. Maradj otthon, légy a családoddal, és ha elmúlt a vihar, lépj ki az ajtódon, és szívd tele a tüdődet. Engedd majd ki a gőzt, és fordulj vissza a családodhoz! Nézz a szemükbe és mond nekik, hogy szereted őket!

Magyarország!
Te vagy a szívembe írva.
Magyarország!
Te vagy a lelkemre bízva.
Magyarország,
Hát te vezess most engem,
és amit meg kell tennem
Segítsd!
Legyél a holnapban rejlő
Bizonyosság!
Én csak az életem bízom rád...