Kedves 2020! Áhh, hagyjuk…

2020. december 31. - most.kotyogok

Ennek a cikknek igazából ezt a címet akartam adni: Kedves 2020! Rohadj meg!

Az én idei évem jelszava a szürreális lett.

Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, nem gondoltam volna, hogy néhány hónap múlva maszkban fogok ücsörögni egy kihalt folyosón, miközben az orvosomra várok.

Tavaly decemberben pedig, mikor a férjemmel utaztunk az orvosi kivizsgálásra, már pedzegették, hogy Olaszországban erőteljesen jelen van a covid vírus. Akkor kérdeztem a férjemet, hogy mekkora az esély, hogy hozzánk is elérkezik? A válasza elszomorított: biztos, hogy hozzánk is elérkezik, hamarosan itt lesz. Tavasszal pedig egy világ fordult meg velünk: bezárkóztunk, napról napra éltünk, fertőtlenítettünk mindent, videó telefonáltunk a rokonokkal, házhoz rendeltük az élelmiszereket és használati eszközöket, kenyeret sütöttünk, és ki se tettük a lábunkat.

Egy burokban éltünk, ki-ki a saját otthonában. Megváltozott az életünk, megváltoztunk mi magunk is. Beszürkült a világ, az emberek egyre dühösebbek, frusztráltabbak lettek, és egymáson vezették le a felgyülemlett problémáikat. Néztetek már egy cikk alatti komment áradatot? Hiába érdekes a téma, ha alatta kiábrándító, ahogy egymással beszélnek a kommentelők… hová tartunk így?

Februárban kiraktam egy videót a férjem közösségi falára: Halálos iramban 9. részének az előzetese volt, és hozzáírtam, hogy májusban mozizunk. Gondolom, sejtitek, hogy nem lett belőle semmi…

A szülinapok jönnek és mennek

Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, amikor a lányom születésnapi bulija elmaradt, de szomorú voltam az enyémnél is, mert nem úgy sikerült megünnepelni, ahogy szerettem volna. Hiányoztak a barátok, rokonok… Ennek ellenére végül egy csendes, szeretetteljes ünnep volt.

Féltem és féltettem mindenkit, hiszen a vírus nyáron nem vonult el, csupán pihent egy kicsit, hogy ősszel újra lecsaphasson. Szerettem volna nagy családi ünnepséget, barátokkal, rokonokkal, hatalmas emeletes tortát, kertben sütögetni, kirúgni a hámból és eltölteni egy éjszakát a fővárosban: koktélokat szürcsölgetni, táncolni, biliárdozni vagy pusztán sétálni az utcán langymelegben. Családi fotózásra menni, quadozni, élményfestésre, tanfolyamokra jelentkezni.

Aztán sóhajtottam egyet, és elengedtem. Emlékekből és élményekből élek, mert ezek fontosak nekem. Elraktároztam magamban, ahogy a lányom kerítést mászott nyáron, nézegettem a fényképeket, ahol az unokahúgommal mosolygunk a kamerába, miközben azon morfondíroztam, hogy micsoda gyönyörű kislány. Imádok visszagondolni arra a randira a férjemmel, amit a kertben, kettesben töltöttünk el nyáron: beszélgettünk, nevettünk, söröztünk. És szerettem a terhességemet: ahogy kerekedett a pocakom, vagy, amikor Nuskó rengeteg puszit adott rá, illetőleg, amikor a férjem esténként megsimogatta. De a körülötte lévő mizériát; ott lesz-e az orvosom a szülésnél, maszkban kell-e szülnöm, mennyi idő múlva engednek ki a kórházból… na, ezt a részét nem kívánom senkinek, mert nem volt egyszerű. Egy terhesség eleve nem egyszerű, hiszen mi, kismamák biztonságba szeretnénk tudni a gyerekünket és magunkat is, erre pedig felborul a szülési tervünk, hiszen akár még az apuka se lehet jelen… Ez a része valóban nem volt egyszerű…

Összefoglalva?

Mindezek ellenére mégis az egyik legboldogabb évünket zártuk. És ez a lényeg: a család, barátok, rokonok, akik valóban ott vannak melletted, mégha néha csak virtuálisan is. Ezek az dolgok, amikre azt mondják, hogy ingyen van, hiszen valóban nem kerül semmibe: ölelés, mosoly, gyöngéd csók, nevetés, boldogság, érzelmek, megbocsájtás, szeretet, szerelem, összetartás.

Ennyi? Dehogyis!

Aztán itt le is zárhatnám, de még mindig van mit mondanom.

Idén különleges ajándékot kaptam. Tudom, hogy év elején szokták a legnevesebb díjakat átadni, de én karácsonykor kaptam. Imádtam az összes karácsonyi ajándékomat, de mégis eszmei értékkel egyikhez sem ér fel, amit a férjemtől és a gyerekeimtől kaptam. Mégpedig egy elismerést.