Folyamatosan megdöbbenek azokon a fényképeken, amin az emberek a metrón, villamoson vagy egyéb tömegközlekedési eszközökön utaznak. Na, az utazással nincs is különösebb probléma, inkább azzal van, hogy közben mit csinálnak? Őrült módjára nyomogatják a telefonokat, tableteket, játszanak, videót néznek. A baráti társaság nem egymással beszélget, hanem a virtuális világban kommentelnek egymás képe alá, holott egy méter sincs köztük a való világban.

Mi történik velünk, emberek? A virtuális valóság átveszi a hatalmat az ember felett?

Állj meg egy pillanatra! Olvasd végig!

Nemrégiben anyukámmal beszélgettem a cikkeimről, és amellett, hogy megdicsért, mindig figyelmeztet, hogy legyen rövid, lényegre törő a cikkem, mert úgyis mindenki rohan, hosszabb, nagyobb lélegzetvételűt nem fogják elolvasni. És tudod mi a probléma? Hogy igaza van!

Hova rohan a világ? Miért kell úgy sietnünk? Miért nem lehet egy pillanatra megállni? Hol rontottuk el?

Miért kell állandóan jelen lenni a virtuális világban? Mi történik, ha lemaradsz néhány Snapchat sztoriról, vagy facebook bejegyzésről? Miért függ a társadalmunk ennyire a közösségi médiától?

A fizikai interakciók miért cserélődtek le egy virtuális világban történő ölelős emoji vagy saját avatar küldésére?

Persze, a közösségi média elsősleges és legfontosabb funkciója a gyors és egyszerű kapcsolattartás és élménymegosztás. De ezzel egyidejűleg rengeteg veszélye is van.

Amikor feltöltünk egy fényképet, mit látsz rajta? Boldog mosolyt, gyönyörű hátteret, tengerpartot, koktélokat, vagy égig érő hegyeket, dombokat, magával ragadó, elhagyatott várakat. A probléma pedig ott kezdődik, amikor mindenki más elhiszi, hogy tökéletes világban él az ismerőse. Ez nem így van. Egy pillanat erejéig valóban készült egy tökéletesnek mondható fénykép, azonban senkinek sincs tökéletes élete. A közösségi média egyik kellemetlen hátránya, hogy gyakran saját magunkat másokhoz viszonyítjuk. Ez esetben pedig előjön a teljesítménykényszer, testképzavar, végül a depresszió. Megéri?

Jobb/rosszabb vagyok másoknál Felejtsd el! Én így gondolom: Nincs szükségem arra, hogy másokhoz mérjem önmagamat!

Mire figyelek? A saját belső mércémet követem, hogy számomra mi a jó. Én boldogabb vagyok attól, mert a szomszédomnak megdöglött a tehene? Rosszabb vagyok attól, mert a legjobb barátnőm Ciprusra ment nyaralni, én meg sehova? Mitől? Mi van akkor, ha engem nem a tenger érdekel, hanem a hegyek és jobban ejt rabul Svájc vagy Skócia?

Valóban össze kell hasonlítani mások teljesítményével, adottságaival saját magunkat? Mi lesz a következménye? Megmondom én: NEGATÍV hatása lesz, semmi más.

Fear of Missing Out avagy a FoMO veszélye?

A Fear of Missing Out lefordítva annyit jelent, hogy félelem attól, hogy lemaradunk valamiről, vagy kimaradunk valamiből. Ergo elmulasztjuk a pillanatot, nem tudjuk megélni az adott dolgot. Ez általában akkor jön elő, amikor például nem tudtunk a baráti társasággal tartani, így a közös vacsoráról lemaradtunk. Az eszünk viszont folyton azt kérdezi tőlünk, hogy vajon jól mulatnak a többiek? Mit csinálhatnak most? Ekkor jön elő ez a félelem. Ebéd előtt feltétlenül le kell fényképezni a rendelt csirkét, és meg kell osztani, hiszen nem is ízlik, ha nem került ki. Nem is történt meg az este, ha nem lett róla posztolva, igaz?

Biztos, hogy jó irányba haladunk?