Mindenki jobban tudja nevelni más gyerekét, kivétel a saját anyja és apja, ugye? Kéretlen, vagy sokszor át se gondolt megjegyzések, szúrások, amik között kénytelen lavírozni a szülő, amit sokszor a saját családi és baráti körében osztogatnak, esetenként gyermektelenek is. Ilyenkor pedig mit kellene tennie egy szülőnek? Bólogasson, egyetértsen, vitatkozzon, vagy érveket soroljon? Generációkon átívelő problémák kereszttüzében érzik magukat anyukák, apukák, amikor szembetalálják magukat az ellenkező oldalon állókkal.

De vajon van-e tökéletes szülő és tökéletes gyerek? Hol van az a határ, amikor még azt mondhatjuk, hogy jó anyák vagyunk, vagy elég jó anyák? Szigorúnak kellene lenni, vagy következetesnek? Esetleg elég csak terelgetni őket, sugallni a jövőt?

A gyerekeknek szükségük van határokra?

Kétgyermekes anyaként már nekem is jóval több tapasztalatom van, így az egyik legfontosabb dolog a gyereknevelésben a szabályok és határok tisztázása. Mindig is azt vallottam, hogy a kreativitásukat ösztönözni kell, azonban sokszor egy nap csak arról szól, hogyan tudják feszegetni a határaikat a gyerekek. Ezzel csak az a probléma, hogy az őszülő tincseimnek sem tesznek jót, sőt, puha, feszes arcbőrömnek és a táskáimnak se a szemem alatt…

Na, de hát igazi kihívás a gyereknevelés! Ahhoz, hogy a határokat viszont betartassuk a gyerekeinkkel, nincs másra szükség, mint egységre, összetartásra férjjel. Ha az egyikünk azt mondja, hogy nem, akkor a másik is! Azonban az egyéniségüket, önmaguk fejlesztését nem szabad eltiporni, inkább engedjük ésszerű határok között szárnyalni! Valahol meg kell találni az egyensúlyt, ami bizony egyénenként változó. De mégis hogy a francba lehet értéket teremtve és hatékonyan gyereket nevelni? Piszok nehezen!

A szülő egyik legnagyobb feladata, hogy megtanítsa a gyermeket az életre!

Hagyni kell kibontakozni, és bizonyos dolgokban önállóságot nyújtani nekik, hogy az önértékelésük megfelelően fejlődjön ki. De hogyan siklik el sokszor az önbizalom, amit ezekben az önálló eseményekben magára szed? Úgy, hogy a szülő sokszor gúnyos, lekicsinylő megjegyzésekkel darabokra szakítják a gyermekek lelki világát, és nem feltétlenül a tettekkel történő bántalmazásokra gondolok, hanem éppoly heget hagynak a verbális kommunikáció okozta gúnyolódások is! Megéri?

A szülőnek törekednie kell a helyes kommunikációra, ami valljuk be, az egyik legnehezebb dolog felnőttként! Sokszor hazudunk egymásnak, teljesen más dolgokat mondunk, mint amit szeretnénk, vagy csak szimplán elódázzuk… Egy tiszta kisgyermek számára viszont nem erre van szükség! Hanem arra, hogy a saját korosztályának megfelelően magyarázza el valaki neki a világot! Pont emiatt az egyik legjobb tükör a gyerek! Mit mutat kifelé? Kreativitást? Önzőséget? Büszkeséget? A gyermekek kicsi koruktól fogva elkezdik utánozni a környeztükben élőket! Pont emiatt számít, hogy mi, szülők milyen példát mutatunk nekik!

Kap elég biztonságot, szeretetet? Ha igen, akkor már mondhatjuk, hogy jó szülők vagyunk, ugye!?