Augusztus elején a szoptatás világhete zajlott, és ahogy ekkor lenni szokott, minden körülötte forgott. Cikkek, posztok özönlöttél el a social media oldalaikat, mármint azokét, akik valamilyen formában érintettek; szülőkét, anyaságra készülőkét, érdeklődőkét, szakemberekét.

A gondolataim között pedig tanyát vert, mit tanyát, egy egész palotát épített, hatalmas kerttel, és nem hagyott nyugodni. Emlékszem, amikor megszületett a kislányom, mennyi mindent kipróbáltam, hogy legyen tejem, szoptatni tudjam őt. Masszíroztam, fejtem, tanácsot kértem, szoptatós teát és sört ittam, levest ettem… még a tündéri anyósom által vásárolt müzli szeleteket is megettem, hátha serkenti a tejecskét. Nekem mégsem sikerült, nem indult meg a tejtermelődés. Megpróbáltam mindent az ügy érdekében, sajnos hiába. Kisebesedett cicikkel, megtörten kullogtam a gyerekorvosunkhoz jó tanácsért. Biztatott, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én utam.

Marcangoltam magam. Egy nőnek két olyan lehetősége adatik meg, amit egy férfi (egyelőre) nem tud megtenni: gyermeket szülni és saját anyatejjel táplálni. A nagy mell nem egyenlő azzal, hogy tudok szoptatni? De nem ám! Fizikai tényezők is meghatározzák, hogy egy anya tud-e szoptatni, ilyen például a tejmirigy-elégtelenség, ami azt jelenti, hogy nincs elegendő tejmirigy a mellben.

Az emlékeimben él a Messengeres beszélgetés a barátnőimmel, amikor megkérdezték, hogy megy a szoptatás, amire én némasággal feleltem. Nem tudtam mit írni, mert gyötört a bűntudat, azt hittem az én hibám. Később mégis leírtam, hogy nem tudok szoptatni, és attól félek, hogy nem alakul ki kötődés. Ma már tudom, nem kizárólag a szoptatástól alakul ki a gyermekben az anya iránti kötődése. A szívem alatt hordtam 9 hónapig a lányomat. A terhességem 17. hetéig hánytam miatta. 9 hónapon át beszéltem hozzá, meséltem-énekeltem neki, játékokat, ruhácskákat, kiságyat keresgéltem és alakítottam ki egy fészket, hogy mire haza ér, egy puha, szeretetteljes otthonba érkezzen, amit Anya és Apa vesz körül. Megszültem őt egy tavaszi éjszakán több órás vajúdást követően, és az én mellkasomon pihegett az aranyórában, amikor nekem taknyom-nyálam összefolyt az érzelmektől.

Van egy fényképem, amit a férjem készített. Egy hófehér szoptatós fotelban ülök, karomon egy párna, amin a kislányom fekszik. Jóízűen cuppog a cumisüvegen, én pedig csak bámulom őt, annyira kizárom a külvilágot. Simogatom arany fürtjeit, magamba szippantom édes baba illatát. Cirógatom arcocskáját, lábai az én karomon pihennek. Nem érdekel semmi, és nem érdekel, hogy mivel etetem. Ez lett a kedvenc fényképem.

Más anyák olyan fényképet tettek ki babás csoportokba, amin épp szoptatnak, csakhogy szerkesztett képről van szó: a mellnél kezdődik egy életerős fa, aminek szilárd gyökerei vannak, és a baba arcocskájánál végződik a lombkorona. Összeköti az anyát és a gyereket. Nekem nincs ilyen fényképem.

Nem tudom lehozni a csillagokat, még ha fejre állok, akkor sem. Az én utam a tápszeres etetés lett.

Manapság nagyon nagy hangsúlyt kap a szoptatás, amivel nincs is baj. Gyönyörű dolog etetni egy kisbabát a saját tejeddel, de könyörgöm, ne rúgjunk már bele olyan anyukákba, akiknek nem adatik meg ez a csoda!

Míg babakocsiztam a kislányommal, néhány megjegyzésbe belebotlottam:

No. 1:

- És van elég tejecskéd?
- Nincs, sajnos nincs elég tejem.
- Jaj, ugye nem tápszerrel eteted?
- Kénytelen vagyok…
- El fog hízni és buta lesz!
- …

No. 2:

- Jaj, de gyönyörű kisbaba, milyen szép arcocskája van! Szoptatod?
- Igen, szoptatom. – lesütöttem a szemem, mert egy ordenáré nagy hazugság volt, de utáltam, amikor feltették ezt a kérdést, és csak megvetést láttam a szemükben, amikor az igazat mondtam.
- Helyes! A tápszeres babák csúnyák és kövérek.
- …

És legszívesebben elsírtam volna magam, mert csodaszép kislányom van, hatalmas nagy szemekkel, aki tápszeres. Vékony, hosszú kislány volt az elejétől fogva, az apja génjeit örökölte. Nyúlt, és nyúlt, mindenhol formás lett, így lassan 1,5 évesen, és úton-útfélen állítanak meg nénik, bácsik, nők, asszonyok, hogy milyen elbűvölő kislányom van, bájos, huncut, és kacérkodó. Szeret nevetni ilyenkor, elbújik a lábam mögé, majd kacéran figyeli a dicsérőt, hiszen tudja, hogy róla van szó. Most már senki nem kérdezi meg, hogy vajon tápszeres volt, vagy anyatejet evett. Azt mondják kiegyensúlyozott baba, okos, és nyílt tekintetű. Trappol mellettem aprócska lábaival, én pedig mesélek neki, énekelek, mondókákat suttogok. Parányi kezeit fogom, cirógatom, becézgetem, ha elesik, felém rohan, én pedig gyógypuszit adok rá. Játszom vele, figyelem minden rezdülését, ismerem a sírásait, tudom mikor éhes, fáradt, nyűgös, hisztis, boldog vagy érdeklődő. Összebújunk és elalszik mellettem, míg én hallgatom és figyelem, ahogy veszi a levegőt. Ismerem minden porcikáját, nekem mutatja, - ha kérdezem - hogy hol van a buksija vagy a pocakja, nekem hozza oda az üres tányérját, ha elfogyott a rizskorong. Az én ölembe ül kezében mesekönyvvel, hiszen tudja, elérkezett a mesemondás ideje.

A kötődés itt kezdődik! Hogy foglalkozunk a gyerekünkkel! Igen, tápos csibém lett, de kötődik hozzám, jóllakott, jó kedvű, kiegyensúlyozott baba, és nekem ennyi kell! Ha lesz második gyermekünk, én ugyanúgy próbálkozni fogok a szoptatással, de ha nekem nem ez az utam, a szoptatás hiányától nem lesz bűntudatom, és nem fogok éjszakákon át sírni, mert a cumisüveg nyújtja a megváltást, és nem az anyamellem.

Mi, tápszeres babák szülei csöndben vagyunk. Minket szidnak, lenéznek, átnéznek rajtunk. Ne ítélkezzünk mások felett, fogadjuk el egymást úgy, ahogy vagyunk! Sosem tudhatjuk, mikor és mit hoz utunkba a sors, az élet.

***

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésemet. Amennyiben tetszett, kérlek oszd meg a barátaiddal is, hogy ők is elolvashassák.

Ha még több érdekes, személyes cikkeket olvasnál Tőlem, lájkold facebook oldalamat: @kotyogok

Vagy keress instagramon: kotyog_ok