Bunkert építettem Nuskónak. Na, nem egy kartondobozokból álló kastélyt, toronnyal és vizesárokkal, csak amolyan szerény kis fedezéket. Letakartam a dohányzóasztalt egy nagy pléddel és alábújtunk. Istenem, hogy csillog ilyenkor a gyermeki szem! Kukucsolsz és nevetsz, csikized és simogatod. Próbálod elterelni a figyelmét a kertről, hiszen megint úgy fúj a szél, hogy nem csak a gyerekedet kapná fel, hanem Téged is, és úgy röpítene át egy másik kontinensre, hogy Mary Poppins is megirigyelné. De éljen a felnőtt fantázia, szedjük szét a házat!

Nuskó rohangál, kacag, élvezi, hogy hol van Anya, hol nincs. Huncutkodik, kacérkodik velem, én meg csak élvezem, ahogy rám néz. Magam köré gyűjtöm azt a szeretet, amit Ő nyújt, feltöltődöm, betakarózom vele. Főleg egy ilyen szeles, borult időben. Engedem, hogy féktelenül vágtasson a házban, amerre kedve tartja. Fél szemmel szúrta ki a házi telefont az asztalon, mire rá is mutatott, bár én naivan azt hittem a poharára irányította figyelmét, hiszen mellette volt rögtön. Persze levettem neki a poharát, és még ivott is belőle… nem tudom mennyire tervelte ki előre, de ezt hallgasd:

Miután oltotta szomját, visszarohant a bunkerhez, én pedig követtem Őt. Bebújtam alá – már amennyire engedi egy dohányzóasztal - hiába a 160 cm magasság -, így én maradtam bent, - kilógó lábakkal - Nuskó pedig kintről figyelt. Ő szokta diktálni a tempót, most is hagyom, tehát akkor emeli fel a plédet, amikor akarja, én pedig csak hozom a szokásos formám: bohóckodom, megnevettetem, vigyorgok neki.

Kacérkodott velem. Vártam, hogy újra felemelje a plédet, hogy rávessem magam, és megcsikizhessem. Aztán jött az a bizonyos csönd. Esküszöm nem hallottam, hogy lebegett az asztalhoz. Egy apró gyermeknek még van egy bizonyos hangos trappolása…. Na, most nem volt. A fejem kidugtam a pléd alól. Nuskó velem szemben a konyhában, az asztalról megszerezte a telefont. Na ugye, milyen a házi telefon? Ez a fajta telefon nem kér mintát, ujjlenyomatot, vagy kódot.

Kikerekedtek a szemeim. Néztem a lányomat, és firtattam az esélyeimet. Mérlegeltem, de ilyen esetben mindig borul az összes számításom. Nuskó ujjai sebesen nyomkodták a gombokat, én pedig hallottam a pittyegéseket. Veszett gyorsan kezdtem kimászni a bunkerből, de mit ad Isten, még a pléd is ellenem volt, mert folyvást belém akaszkodott. Nuskó pillanatok alatt felmérte a terepet, így egy totyogó gyerek sebességét meghazudtolva rohant előre. Na, persze, én vagyok az anyja. Nem azt mondom, hogy lefutok egy maratont, de ha gyerekről van szó, az anya sebessége megsokszorozódik – helyzettől függően -, képesek lennénk még egy gepárdot is lehagyni, hiába van kint a 100-as tábla. A hálószobában kaptam el, még épp időben. Biztos?

- Haló? Halllóóó? Ki keres? Te vagy az, Klári? – hallom egy idősebb hölgy hangját a telefonból, képzeletben pedig már magam előtt lebeg, ahogy zavartan néz az unokájára, aki látogatóba ment hozzá. Barna pulóvert és szürke mackónadrágot visel. Keretes szemüvegét hagyja leengedni a mellkasára, hiszen a zsinór úgyis megfogja.  Nuskóval zavartan nézünk mindketten a telefonra, majd megköszörülöm a torkom és a fülemhez teszem. Hivatalos hangon így válaszolok:
- Elnézését kérem asszonyom, az asszisztensem rossz számot kapcsolt.
- Semmi probléma, gyermekem, én is voltam fiatal, én is tárcsáztam rosszul. Még csak most kezdett?
- Már másfél éve dolgozunk együtt, igaz, eddig más területen. Úgy érzem ebben a munkában még rutintalan.
- De ugye nem fogja kirúgni?
- Nem, asszonyom, e felől biztosíthatom, hogy minél tovább magam mellett szeretném tudni…. A kommunikációja még nem elég magabiztos, a tevékenységi jogkörét pedig azt hiszem, még át kell beszélnünk.
- Rendben, akkor megnyugodtam… hiszen mégiscsak a fiataloké a jövő!
- Így igaz, asszonyom, én pedig azon vagyok, hogy az asszisztensemnek megfelelő körülményeket nyújthassak. Elnézést kérek a zavarásért, viszont hallásra!
- Viszont hallásra, gyermekem.

Lerakom a telefont, megmasszírozom az orrnyergemet. Veszem a levegőt, hogy most bizony el fogunk beszélgetni, - már amennyire egy 1,5 évessel ez lehetséges-, és fordulnék a lányom felé, akinek már csak a hűlt helyét találom. Mint a Tom & Jerry mesében is, amikor a macska nem találja áldozatát, megvakarja a fejét. Na, valahogy hasonlóképpen festettem én is.  

Na jó, az utóbbi telefonbeszélgetés fantáziám szüleménye, és kanyarodjunk vissza addig a részig, amíg veszettül próbálok a bunkerből kimászni, még az is belefér, hogy a hálószobában érem utol a lányomat. Meg van? Visszatekerted magadban?

Éppen elkaptam Nuskót a telefonnal, aki valahogy, valamilyen módon élvezi, ha „üldözik”, mert örömmel sikongatott közben. Istenem, azok az apró talpak, hogy tudnak rohanni!

Na, szóval a telefonra meredve látom, hogy nemhogy kicsiny országunk másik végében lévő néni telefonszámát pötyögte be, de még csak nem is európai számot.

Azt hiszem, ideje még jobban felkészülnöm. Nem éri el az asztalon lévő dolgokat? Felmászik a székre, és onnan már könnyű szerrel meg is kaparintja kiszemeltjét. Ki akar venni valamit a lezárt(!) szekrényből? Kinyitja! Vidd magaddal a lányomat a boltba, ha valamilyen finom, márkásabb italt akarsz venni, hidd el, leszedi a lopásgátlót, nem kell a pénztárosnak azzal bíbelődnie! Fel lehet mindenre ugyan készülni? Dehogy… majd ahogy az élet hozza!

                                                                            ***

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésemet. Amennyiben tetszett, kérlek oszd meg a barátaiddal is, hogy ők is elolvashassák.

Ha még több érdekes, személyes cikkeket olvasnál Tőlem, lájkold facebook oldalamat: @kotyogok

Vagy keress instagramon: kotyog_ok