Amikor túl nagy a csönd…

Van olyan, hogy ki lehet fogyni a szavakból? Hogyne… Rendszerint akkor érzem ezt, amikor valaki megkérdezi, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni? Imádok játszani a szavakkal, mondatokat alkotni, történeteket formálni, de van, amikor elfogynak a szavak. Nem tudom elmondani, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Annyira mély, és annyira összetett dolog, hiszen megmutatni nem tudod (kivétel a másik félnek), elmondani pedig kevés. Hasonlítani lehet mindenféle cukormázas baromságokhoz, vagy csöpögő nyáltengerhez, de tudod, igazából akkor jössz rá, hogy igen, Ő az igazi, amikor a lelked is azt súgja.

De itt most nem erről van szó.

Még mindig hallod a lágy dallamot? A furulyát? A dobot, a zongorát?

Van egy orszáááág,
ahol álmomban jártam:
Magyarország,

Ez az év mindenki számára embertpróbáló. Tavaly szilveszterkor nagy reményeket fűztünk ehhez az évhez; „most végre sikerül, most végre kipróbálom, most végre bevallom az érzelmeimet”… És mit kaptunk? Egy hatalmas nagy pofont. Év elején azon kaptuk magunkat, hogy be kell zárkóznunk a négy fal közé. Nem merünk kijönni a házból, internetről rendelünk élelmiszert, háztartási eszközöket, ruhákat. Leállt a forgalom, az utcán még a madarak is csöndben ücsörögtek a faágakon. Nekünk pedig sírt a lelkünk. Nem találkozhattunk szeretteinkkel, nem láthattuk a szüleinket, nagyszüleinket, a barátokkal is videóchat-en beszélgettünk. Aztán eljött a nyár. Bizakodva álltunk hozzá, hogy most kicsit fellélegezhetünk, kikapcsolódhatunk, újra átölelhetjük szeretteinket, bográcsozhatunk barátainkkal. Persze… maszkban, hiszen a legfőbb veszély mindössze csak csillapodott. Aztán hirtelen tova is röppent a forró évszak, és helyét átvette az ősz. Aztán a suttogások életre keltek; újabb hullám, újabb védekezések. Soha nem lesz ennek vége?

ahol az arcodban láttam
a magam arcát.
Gyere és egyszer végre,
amikor új nap ébred,
te várj!

A dolgozó szobám egyik falán egy hatalmas parafatábla van tele jegyzetekkel, ötletekkel. Ide írom a cikkeim címét, témáját is. Az egyik papíron ez szerepel: Bakancslista 30 éves korom előtt. Szerettem volna egy cikket írni, hogy idén milyen apróságokat teszek meg, hová menjünk kirándulni a családommal, miket szeretnék elolvasni, vagy milyen célokat tűzök ki, mielőtt betöltöm a 30-at. Sosem tudtam megírni. Tavaly decemberben a férjemmel a kocsiban ültünk és orvoshoz igyekeztünk. A rádiót hallgattuk, engem pedig megérintett a téma; Olaszország felbolydult, elterjedt a Covid vírus, az emberek pánikolnak, bezárkóznak, alig kapnak élelmiszereket. Akkor még nem tudtuk mekkora harcot fogunk lefojtatni egy láthatatlan dög ellen. Akkor még nem tudtuk, hogy hány embert fog magával ragadni az öreg kaszás, hány ember veszíti el a munkáját, hány ember tör össze a nyomás alatt.

Gyere és bújj hozzám újra
Magyarország!
Én ezer év óta várlak már...

Idén mindenki küzdött, és még mindig küzd. Csak tudod mi a baj? Hogy sokszor egymás ellen is! Bántjuk a másikat, veszekszünk egymással, hát nem volt még elég? Mi kell még ahhoz, hogy megváltozzunk? Nem mondom, hogy nem vagyok levert és csalódott. Csalódott vagyok, mert a lányom születésnapján nem volt együtt a család. Nem látta az unokatestvéreit, a dédszüleit, a keresztapját. És pokoli csalódott vagyok, hogy egy kerekszámos évfordulómon én sem tarthatok nagy házibulit. Nem merem meghívni a barátaimat, hiszen van köztük kisgyermekes – épphogy néhány hónapos apróságok, köztük az enyém is -, balesetből felépülő vagy munkáját vesztett, meggyötört lelkek. Nem merem meghívni őket, mert egyszerűen féltem őket, akárcsak a családomat. Nem merünk elmenni egy étterembe, ahol még nem jártunk. Nem merünk elmenni zárt térbe egy rohadt koktélt meginni. Mert felelősségteljesen gondolkodunk. Ne feledjük, hogy nem tudhatjuk, hogy hordozók vagyunk-e és egy találkozás alkalmával kinek adjuk át! Fiatalok és erősek vagyunk. De ez igaz mindenkire? Igaz a nagymamádra? A szüleidre? A testvéredre? A nagybátyádra? Hmm…? Hogyan állsz elé, ha ne adja Isten elkapja tőled a vírust, mert épp kedved volt egy kis szórakozáshoz? Hogyan mondod a szemébe, hogy „mama, én vagyok a vírushordozó, tőlem kaptad el…”?

Legyél a holnapban rejlő
bizonyosság!
Én csak az életem bízom rád!

Gondolkodjatok felelősségteljesen! Gondoljatok szeretteitekre! Én majd ünneplek később, addig is ápolom a fáradt lelkem, játszok a lányaimmal, hozzábújok a férjemhez, beszélgetek a szüleimmel, felhívom a nagyszüleimet, képeket küldök a sógornőmnek és anyósoméknak. Majd találkozunk! Egyszer <3 De most elfogytak a szavak…

***

Tetszett a cikkem? Kérlek oszd meg! 
Kérdésed van, érdekel a világom? 
Facebookon megtalálsz: @kotyogok
Vagy instagramon: kotyog_ok